András: Sziasztok, ez itt a Túranapló, egy magyar, túrázással és outdoor kalandokkal foglalkozó podcast kilencedik epizódja. Én András vagyok, a házigazda.
Ez egy különleges adás, mivel angolul van. A mai vendég Ashley Dean, aki végigjárta az E4 túraútvonalat, amely körülbelül 9000 kilométer hosszan halad Spanyolországtól Ciprusig a Pireneusokon, az Alpokon és a Balkánon keresztül.
Ashley: Hello, én Ashley Dean vagyok, 18 hónapot töltöttem azzal, hogy végigjárjam Európát, nagyjából 8000 kilométer hosszan.
András: Tartsatok velünk, hogy megtudjátok, hogy miért indul el Ashley erre az útra; mi volt a felszerelése a túrán és mit vitt magával, hogy filmeket készítsen az útról; miért érezte magát otthon a magyar erdőkben; milyen érdekes találkozása volt két újságíróval; és hogy milyen volt a túra végére érni Cipruson.
Az Instagramon keresztül találtam rá Ashleyre, amikor a Kéktúrával kapcsolatos hashtageket böngésztem. A Kéktúra egy 1200 kilométer hosszú túraútvonal, amely Magyarország egyik végétől a másikig kanyarog végig. Nem sok külföldi posztol róla képeket, úgyhogy megnéztem [Ashley] profilját. Ekkor fedeztem fel, hogy nem csak a Kéktúrát járja, hanem az egész E4 hosszú távú túraútvonalat, egy 17 hónapos, közel 9000 kilométeres túrát.
Ashley: Ashley Dean vagyok, angol. Valamennyit túráztam az Egyesült Királyságban, de 2017-ben és 2018-ban nagyjából követtem az E4 túraútvonalat Európán keresztül Spanyolország déli csücskétől Bécsig, aztán négy hónappal később Bécstől Ciprusig, és ennek a Kéktúra is része volt.
András: Ez körülbelül 8500 kilométer volt. Az első kérdésem: miért? Miért csináltad ezt?
Ashley: Miért ne? Sokszor elképzeltem, hogy egy hátizsákból élek, közben sétálok keresztül a világon, egy hosszú úton. Nem utaztam sokat, tulajdonképpen sehova, szóval azt gondoltam, hogy ez érdekes módja lenne annak, hogy lássam Európát, meg egy csomó olyan helyet, amit ha vonattal vagy autóval mennék, jó eséllyel kihagynék. Ez a legnagyobb előnye szerintem a túrázásnak.
András: Hogy fért ez bele a munkádba vagy a magánéletedbe? Nyolc hónapig úton voltál mindkét évben, hogy tudtad ezt megszervezni?
Ashley: Mindkétszer felmondtam. Először teljesen felmondtam, de aztán visszavettek, amikor hazaértem. Visszamentem négy hónapra, spóroltam némi pénzt, aztán újra leléptem.
András: Mivel az eddigi leghosszabb túrám csak öt napos volt, és akkor is vendégházakban aludtam, nem pedig sátorban, nagyon érdekelt, hogy hogy kell felkészülni egy ilyen hosszú útra. Mit kell pakolni és mi az út logisztikája?
Mennyire terveztél előre? Például hogy hol fogsz aludni, vagy hogy sátorozol vagy vendégházban alszol? Hogy dőlt ez el?
Ashley: Az egyetlen, amit eldöntöttem, az az útvonal volt. Előre megvettem a térképeket. A szállást tekintve nem nagyon terveztem nagyjából egy hétnél előrébb, általában megnéztem, hogy meddig tudok jutni egy héten belül, és ha volt egy város útközben, ott tartottam egy nap szünetet. A szállást pedig reggel döntöttem el az alapján, hogy nagyjából mekkora utat fogok megtenni aznap. De nem vagyok nagy tervező, inkább csak remélem, hogy jól sülnek el a dolgok, tudod?
András: Említetted, hogy lazán követted az E4 útvonalat, mint jelent itt a "lazán"?
Ashley: Spanyolországtól Grenoble-ig követtem, aztán a svácji Alpokon a saját utamat jártam. Azt hiszem, a hivatalos útvonal felmegy a Genfi-tó felé, aztán a Jura hegységen keresztül megy és nagyjából kihagyja az egész Alpokot. De én rendenesen be akartam járni az Alpokot.
András: Az a helyzet a Kéktúrával, hogy azt nagyon pontosan, az útvonaltól nem eltérve kell követni. Szóval nekem furcsa volt ez, mert valahogy nekem nagyon az van a fejemben, hogy a kijelölt útvonalat KELL követnem. Mindig. Milyen érzés volt ez, hogy nem mindig épp azon az úton jártál?
Ashley: Kicsit furcsa volt, mert így nem mondhatom, hogy bejártam az E4-et, amikor alternatív útvonalakat jártam. De én tudatosan hoztam meg ezeket a döntéseket, mert meg akartam nézni azokat a helyeket, amik nem az útvonalon voltak, szóval nekem ez belefért. Mentálisan.
András: Mi volt a legnagyobb kihívás tulajdonképpen? Annyi minden lehetett nehéz, de mi volt a legnehezebb az egész útban?
Ashley: Néha nehézzé válnak a dolgok, és egy kicsit inkább haza akarnál menni. A legnehezebb agyban dől el: nem elfelejteni hogy miért csinálod, hogy miért akarod ezt csinálni, és továbbmenni, még ha nehezek is a dolgok.
András: Sok problémába ütköztél a túrán. Vagy talán csak időnként többet beszéltél ezekről a videókban, mint a szépségekről: volt szó vízhólyagokról, törött sátorrúdról, kullancsok miatt lezárt útról, és a többi. Hogy érezted magad, amikor szembesültél ezekkel az akadályokkal?
Ashley: Hát akkor elég bosszantóak voltak. Említetted a kullancsokat Spanyolországban. Ugyanazon a napon megpróbáltam átkelni egy folyón, de egy áradás elvitte a hidat. Ott néhány helyi mondta, hogy kicsit lejjebb át tudok kelni, de az áradás elzárta az egyik kaput mindenféle uszadékkal, úgyhogy nem tudtam kinyitni a kaput, hogy átkeljek, úgyhogy még tovább vissza kellett mennem egy útig, hogy át tudjak kelni. Nagyon frusztráló nap volt ez, mert minden rosszul sült el. De aztán váratlanul találtam egy kunyhót, amiben aludhattam, még rajta se volt a térképemen, de volt benne ivóvíz. Néha minden rosszul sül el, bosszankodsz, de a végén miden rendbejön és jó lesz. Szóval nem szabad elkedvetlenedni, túl sokat bosszankodni.
András: Sokat meséltél a cipőidről is. Nem túrabakancsot használtál, mondjuk B vagy C típusút, hanem A típusú túracipőt. Hogy döntöttél emelett?
Ashley: Korábbi tapasztalatok alapján. Az első hosszú túrámon bakancsban voltam, és nagyon fájtak a lábaim, egyszerűen túl nehéz volt a bakancs. Úgyhogy a következő túrámra vettem egy pár túracipőt, ami tökéletes volt, nem volt semmi problémám, úgyhogy azóta is ezt használom. Persze van árnyoldala is, mert nem annyira védi a lábadat, szóval könnyebben megsérülhetsz. De nekem megéri kockázat a kényelem miatt.
András: Az osztrák videódban elég havas részeken is jártál, ráadásul kamásli nélkül ezekben az alacsony cipőkben. Ez hogy sült el?
Ashley: Nagyon fáztak és vizesek voltak a lábaim. Hát igen, sose hordtam kamáslit, nincs is kamáslim, szóval csak át kellett nyomnom magam ezen. Ezeknek a cipőknek nagy előnye, hogy olyan kicsik és könnyűek, hogy gyorsan száradnak. De az nem volt egy nagyon boldog nap.
András: A cipő a hátizsák mellett talán a legfontosabb felszerelés – hogy találtad ki hogy mit vigyél magaddal?
Ashley: Próbáltam az alapoknál maradni. Sok olcsó felszerelésem volt, mert nem volt azért túl sok pénzem. Szóval a hálózsák… A cipőre, a sátorra és a derékaljra költöttem, de a többi csak úgy, ha kellett egy főző, vettem egy főzőt, nem gondoltam túl. Biztos vagyok benne, hogy sok minden túl nehéz volt.
András: Mit változtattál a felszereléseden a második évre?
Ashley: Nagyjából ugyanazt vittem. Úgy közelítettem meg a kérdést, hogy tudom, hogy ezek a dolgok működnek, lehet, hogy nem a legjobbak, de legalább nem ér majd meglepetés.
András: Érdekes volt, hogy csak egy rövid szakaszon volt társaságod, egy barátod csatlakozott hozzád. Milyen érzés volt? Mennyire volt más?
Ashley: Elég nagy… Elég komoly alkalmazkodást jelent. Amikor Ian csatlakozott, 3–4, 4–5 hónapja gyalogoltam Chamonix felé, szóval már eléggé kialakult, hogy mikor kelek fel, meg ilyenek. Amikor Ian csatlakozott, neki is megvoltak a maga szokásai például ő korai kelő, én meg lassan és későn kelek fel, szóval kell találni valami kompromisszumot. Aztán amikor újra egyedül voltam, megint meg kellett szokni, hogy egyedül vagyok, mindent nekem kell eldönteni, nincs semmi támogatás, ha valami bajba keveredem.
András: Ha én mennék ilyen hosszú útra, talán két dologtól tartanék (persze eltekintve a sérüléseket meg ilyesmiket): a magány és az unalom. Találkoztál ezekkel, és ha igen, hogy küzdötted le őket?
Ashley: Nem igazán, mindig is magányos farkas voltam, nem annyira jöttem ki az emberekkel. Szóval jól elvagyok egyedül, nem voltam sose magányos. Néha talán unatkoztam egy picit, de a filmezés annyira lekötött, minden nap azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, meg persze sokat is olvastam. Ezt mondjuk hiányoltam a mindennapi életben, nagyon jó volt azzal időt tölteni.
András: Még két kérdés a logisztikáról: nekem mindig kicsit nehéz eldönteni, hogy mennyi ételt és vizet vigyek magammal – mennyit vittél te, és volt-e olyan, hogy elszámoltad magad?
Ashley: Szerintem egyszer se számoltam magam. Maximum két liter víz volt nálam, és ha tudtam, hogy olyan helyre megyek, ahol nem tudok minden nap utántölteni, vettem egy műanyag palackot, hogy legyen még vizem. De Magyarországon például minden faluban volt egy kút. Az ételt pedig… három-négy naponta vettem ételt, úgyis mindig átkeltem egy településen.
András: Szóval akkor milyen nehéz volt reggel a hátizsákod?
Ashley: Hát talán nagyjából 20 kilogramm étellel együtt. Szerintem hozzászoksz a súlyhoz. Nem tudsz vele túl gyorsan mozogni, de szerintem az első két hét után nagyjából elmúlik a fájdalom, a kisebb zúzódások a válladon. Az első két hét után sokkal egyszerűbb lesz.
András: Sok változást vettél észre a testeden – gondolok itt az izmokra és hasonlókra?
Ashley: Szemre nem, de sokkal erősebbnek és gyorsabbnak éreztem magamat. Amikor hazaértem, sokan mondták, hogy mennyivel vékonyabb lettem, meg ilyenek. De én nem nagyon vettem észre semmit.
András: Milyen gyakran borotválkoztál vagy vágtál hajat? Időnként nagyon hosszú volt mindkettő [a filmekben], máskor meg nem.
Ashley: Az első túrán borotválkoztam valameddig Franciaországig, aztán belegondoltam, hogy minek is borotválkozom hetente. Úgyhogy kidobtam a borotvát és a borotvahabot hogy spóroljak némi súlyt. A második túrán nem borotválkoztam egyáltalán, szóval a végére kilenc hónapos szakállam és frizurám volt.
András: Mennyibe került ez az egész?
Ashley: Nem tudom, hogy az pontosan mennyi euró, de a kelet-európai rész 4000 font volt a kilenc hónapra. De ott sokat voltam szálláson. A nyugat-európai részt nem pontosan tudom, nem nagyon jegyeztem fel.
András: Ashley filmeket készített az útjáról, minden meglátogatott országról egy-egy részt. Ez nyilván sok erőfeszítést és felszerelést igényel az út során, amelyek közül egyik sincs ingyen, ha minden nap nagy távot kell megtenned és mindent a hátadon kell cipelned.
Filmsorozatot csinálsz a túráidról, ami fenn van YouTubeon. Azt gondolnám, hogy ez némi extra felkészülést igényel, kezdve a felszereléssel. Milyen felszerelést vittél magaddal a filmezéshez?
Ashley: Csak a kamerát és egy mikrofont. Ennyi volt, meg egy kis állványféleség, aminek hajlítható a lába, hogy mondjuk rá tudjam rakni egy korlátra vagy fára. Az adattárolást egy rakás memóriakártyával, SD kártyával oldottam meg. Mindig újabbakat kellett vennem, mert hiába gondoltam ki, hogy mennyit fogok használni, mindig több lett. Egy vagyont költhettem az út alatt SD kártyákra. A töltéshez meg voltak extra akkumulátoraim, és 3-4 naponta szobában aludtam, akkor feltöltöttem mindent.
András: Említetted, hogy újabb és újabb SD kártyákat vettél. Ez azt jelenti, hogy nem volt biztonsági mentésed a felvételeidről, amíg haza nem értél?
Ashley: Nem, nem igazán. Az elején egy USB-s kártyával kezdtem, az első hónapban mindent lementettem, amikor egy számítógép közelébe értem, de az túl sokáig tartott és inkább úton akartam lenni. Úgyhogy inkább csak beraktam az SD kártyákat egy vízhatlan zacskóban a táskám aljára, és reménykedtem, hogy nem lesz baj. Csak egy kártya ment tönkre egy hétnyi használat után, egyáltalán nem működött a kamerámban, de amikor hazaértem, valami csoda folytán mégiscsak működött és le tudtam menteni a felvételeket. Szóval végül jól sültek el a dolgok.
András: Mennyire terveztél előre a filmek kapcsán? Kitaláltad, hogy oké, innen fogok csinálni egy felvételt majd, vagy csak helyben találtad ki?
Ashley: Egy kicsit mindkettő. Egy ideje már csinálok filmeket, kamaszkorom óta. Egyetemen is ezt tanultam, szóval ahogy mentem, tudtam, mit keressek, hogy milyen snitteket szeretnék lőni, milyen párbeszédet szeretnék a kamerával folytatni, hogy felépítsem a történetet. Mielőtt elmentem, le is írtam néhány ötletet minden részre, de aztán amikor már ott voltam, elfelejtettem az egészet, és csak csak reagáltam arra, ami velem történt.
András: Tudod, hogy mennyi nyersanyagod van összesen?
Ashley: Körülbelül 600 gigabájt a két év együtt. Ez azért mennyiség.
András: Hazaérsz 300 gigabájt videóval, hogy kezdesz neki?
Ashley: Átmásolom a számítógépre, aztán végignézem mindegyik videót, leírom a szerkesztőprogramban, hogy honnan van, mi történik a felvételen, és megpróbálom összerakni úgy nagyjából az epizódot és létrehozni a narratívát. Ez azért eléggé időigényes.
András: Sok felvétel van a filmeidben, amikor elsétálsz a kamera előtt, ami azt jelenti, hogy előre kellett menned, lerakni a kamerát, visszasétálni, és újra odasétálni. Hogy érezted magad ezzel kapcsolatban?
Ashley: Kimerültnek. Nevetséges, annyi extra távolságot kell megtenni csak a videó kedvéért. Van egy snitt, valahol Spanyolországban, a kamera a magasban van és lassan kizoomol, én meg sétálok a kép alján. A nyersanyag ehhez a snitthez olyan 25-30 perc volt, és olyan messze sétáltam a kamerától, hogy mikor visszaértem a dombra, ahol az volt, hogy jó öt percig kerestem a kamerát. Mert amikor ilyen messze sétálsz tőle, nem tudod, hogy ott van-e, vagy valaki arra járt és elvitte, vagy lefújta a szél a kőről. Szóval kicsit féltem, hogy a szél le ne fújja a hegyoldalból. De legalább remekül néz ki a snitt a filmben.
András: Ha nem lenne semmi anyagi korlát, milyen felszerelést vinnél a következő utadra?
Ashley: Elsősorban egy drónt, meg talán egy jobb kamerát cserélhető objektívekkel meg jobb álványt. De persze ott a súlyprobléma: minél többet viszel, annál többet kell cipelni a hátizsákodban.
András: Milyen terveid vannak a jövőre nézve, eltekintve a még hátralévő akárhány órányi nyersanyag megvágását?
Ashley: Ebben az évben elsősorban a videókat akarom befejezni, meg spórolni. De még nem tudom, pontosan mit csináljak. Annyi hely, annyi lehetőség, annyi túraútvonal van.
András: Gondoltál rá, hogy könyvet írj?
Ashley: Eh, nem, sokat kérdezik, de nem. Még filmen is nehéz átadni, ha ennek így van értelme, mert annyi minden az elmében és a testben történik. Nagyon belső dolog ez. De ha befejeztem a videókat, majd csinálok valami mást. Szeretnék például kerékpárral menni valahova legközelebb, talán kicsit könnyebb lenne.
András: Mint egy magyar ember, aki maga is bejárta a Kéktúrát, különösen érdekeltek Ashley élményei az E4 ezen szakaszáról.
Van néhány kérdés, amit meg szeretnék beszélni veled a Kéktúrával kapcsolatban, amit te is bejártál. Először is: milyen volt?
Ashley: Nagyon jó volt. A Kéktúra nagyon nyugis volt, nem volt semmi kalamajka vagy ilyesmi. Az egyik amit legjobban szerettem benne, a vadkemping volt. Csakúgy megszálltam az erdőben, és nem kellett a hatóságokra gondolnom. Ez elég különleges, hogy Magyarországon legális vadkempingezni. Úgy éreztem, hogy Magyarország, a Kéktúra hasonlít az angol tájakra, kivéve, hogy nálatok több az erdő, mint nálunk. Nagyon pihentető volt a Kéktúra, annyi erdő, vadak – főleg az őzek, annyi őzcsordát láttam…
András: Ezt említetted a filmben is, le is írtam, mert nagyon tetszett ez a pár mondat. "A legtöbbször a Kéktúra erdőkben vezetett. És bár azt vártam, hogy majd unalmas lesz az Alpok után, itt voltam hónapok óta a legkipihentebb. Bár a nappalok hősége brutális volt, sosem volt messze az erdő árnya. Mikor már több mint egy hónapja úton voltam, egyszerűbben vettem az emelkedőket. Pihentető volt az erdőben élni. Békében voltam az úton. Az emberiség arra fejlődött, hogy kültéren legyen, a természetben, nem pedig egy épületben dolgozzon, mesterséges fényben. Elemi érzés volt – messze voltam otthonról, de otthon éreztem magam."
Ashley: Ez egy különleges érzés tényleg, olyan jó a hegyek között, az erdőben élni.
András: Nagyon tetszett, hogy ezt így leírtad, mert én nagyon szeretek Magyarországon túrázni, és nem is nagyon túráztam igazi magas hegyek között, kivéve egyszer Grúziában az orosz határ mellett. De sosem tudtam, hogy azért vagyok annyira otthon a magyar erdőkben, mert Magyarországon vannak, vagy egyszerűen azért, mert erdők.
Ashley: A magasabb hegységekben nagyon kitett környezetben vagy. Mindig feszülten figyelsz, hiába gyönyörű körülötted minden. Az erdőben körülvesz a vadvilág, sokkal inkább bebábozódhasz, ahogy körülvesz a természet, mint a magashegységekben.
András: Volt kéktúrás pecsételőfüzeted?
Ashley: Nem, néhány pecsétet benyomtam a naplómba, de nem egész úton. Talán kellett volna [rendesen pecsételni].
András: Korábban már szóba került, hogy voltak nyelvi akadályok. Sikerült mégis kapcsolatot teremtened a helyiekkel Magyarországon?
Ashley: Igen, főként a fiatalokkal. Volt egy találkozás, letértem a Kékről Vák? Vács? V A C környékén egy estére megszállni. Lefoglaltam egy hostelt, nagyjából két órával érkezés előtt, eléggé hirtelen felindulásból. Amikor odaértem, a tulaj nem volt ott, csak egy család, aki ott lakott, ők mutatták meg a szobámat. A fiuk eltöltött némi időt az Egyesült Királyságban és elég jól beszélt angolul. Szóval ők fogadtak be és velük vacsoráztam és rockzenéről beszéltünk, ezzel telt az este, zenéről beszélgettünk. Ez nagyon jó volt.
András: Nagyon érdekes volt látni, hogy melyik részek voltak benne a filmben és melyek nem. Ahogy néztem, oké, itt az Írottkő, és bumm, már a Balatonon vagyunk. Ami nekem jó hét napba került, hogy eljussak A-ból B-be azon a részen. Hogy döntötted el, hogy mi legyen benne és mi nem?
Ashley: Először is: az a cél, hogy egy történetet rakjak össze. Ha van mondanivalóm egy konkrét helyen, és összeillik azzal, ami korábban történt vagy később fog történni a filmben, akkor berakom. De a magyar részből egy jó 10-15 percet végül kivágtam, hogy rövid legyen, mert még így is körülbelül harminc perc a film. Szóval kicsit tartottam tőle, hogy különben túl hosszú lenne. Voltak helyek és jelenetek, amik tényleg gyönyörűek voltak, de sajnos ki kellett vágnom. De azt például tudtam, hogy a Balaton [benne lesz], az egyik kedvenc helyem, ahol Szent György hegyen (ha jól tudom, így hívják) táboroztam. Az egyik kedvenc táborhelyem az úton a balatoni panorámával.
András: A Mátra tetején jártál, a Kékes felé, amikor jött egy nagy vihar. Itt a szálláson maradtál egy napig emiatt? Ez nem volt teljesen világos.
Ashley: Nem. Azt hiszem van egy snitt, amikor megmutatom a Kékest, és egy kilátóban vagyok [Galyatetőn], az körülbelül két órával azelőtt volt, hogy megjött a vihar. Szóval lejöttem a toronyból, és nagyjából tíz perccel a vihar előtt értem el a szállásra. Szóval szerencsére azt már az erkélyemről vettem fel. Emlékszem, hogy a térképem rossz helyre vitt, én meg néztem az eget, hogy mindjárt jön a vihar, és kerestem, hogy hol ez a hely? Egy kicsit kétségbe estem, de szerencsére épp időben odaértem.
András: A túra egy pontján Ashley belefutott az Index.hu, a legnagyobb magyar online újság két újságírójába. Ők a saját Kéktúra-sorozatukat forgatták, és megragadták a lehetőséget, hogy meginterjúvolják Ashleyt. Megkérdeztem, milyen élmény volt ez.
Ashley: Nagyon furcsa volt. Nem emlékszem a falu nevére, de egy panzió volt az út mentén. Nem volt kedvem aznap sátorozni, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, hogy van-e szobájuk. Egy alak ott ült a recepción, és nyilván meghallotta, hogy angolul beszélek. Utána meg, amikor elmentem a recepcióról, megkérdezte, hogy honnan jövök és mit csinálok, én megmondtam. Ő meg mondta, hogy mi is filmezünk, csinálhatunk egy interjút? Én meg mondtam, hogy oké.
András: Ez volt az az interjú.
Fiantok Dániel: Honnan jöttél?
Ashley: Angliából.
Fiantok Dániel: És mit csinálsz errefelé?
Ashley: A Kéktúrát járom, Kőszegtől Romániáig. Hallottatok az E4 útvonalról? Az E4-et járom. Múlt évben elsétáltam Spanyolországtól Bécsig, idén meg Bécstől Görögországig és Ciprusig. A Kéktúra ennek része. Ez a 25. napom.
Fiantok Dániel: 25. nap, honnan?
Ashley: Bécsből.
Fiantok Dániel: És mennyi volt az út Spanyolországból Bécsig?
Ashley: Úgy nyolc és fél hónap.
Fiantok Dániel: Ejha, szép! És milyen nehéz a táskád?
Ashley: Nem tudom, próbáld ki, mit gondolsz?
Fiantok Dániel: Huh, nagyon nehéz.
Ashley: Ja, de már megszoktam.
Ashley: Elég szürreális találkozás volt. Jó 30 kilométert sétáltam aznap, csak a zuhanyra tudtam gondolni, aztán egyszer csak egy kamera előtt állok egy interjún, és válaszolnom kell a kérdésekre. De nem tudtam, hogy kik ezek, valaki szólt később, hogy egy nagy médiacégnél dolgoznak vagy ilyesmi.
András: Az én voltam.
Ashley: Ja igen, te, privát üzenetben. De akkor azt gondoltam, hogy csak valami arcok a YouTuberól.
András: Nem, ők igazi újságírók. Egyébként sok túrázóval találkoztál Magyarországon?
Ashley: Nem találkoztam annyival, mint vártam, nem tudom, esetleg rossz évszakban voltam ott. Nem tudom, mennyivel találkoztam, de az egyik első nap találkoztam egy magyar sráccal, aki szembe jött. Ő végigjárta, végigfutotta a Kéktúra nagy részét, de aztán betegség miatt kihagyott néhány hónapot, és akkor volt az utolsó két-három napja, amikor találkoztunk. Az egy elég jó találkozás volt, rögtön az elején találkozni valakivel. De nem hiszem, hogy túl sok más emberrel találkoztam volna. Nem találkoztam külföldiekkel sem. Nem is tudom, népszerű vajon Magyarországon kívül? Angolként nem hallottam volna sose a Kéktúráról, ha nem az E4 része lenne. Magyarország egy rejtély volt nekem, nem nagyon tudtam semmit Magyarországról, Budapestet leszámítva.
András: Pihentél ott pár napot, hogy felfedezd a várost?
Ashley: Igen, talán 4–5 napot. Eléggé tetszett, az egyik kedvenc városom az útvonalon. Jó keveréke az építészetnek, nyugodt hely is. A kilátás (benne is van a filmben) a naplementével a Duna fölött, kilátás a Lánchídra, a Palramentre… elég különleges hely.
András: Mielőtt elkezdted az út magyarországi részét, hazamentél négy hónapra. Milyen érzés volt ez? Nem az úton lenni, hanem a "valódi" életedben?
Ashley: Nagyon furcsa volt, mert hazajöttem, egy-két hét múlva újra dolgoztam is, és még megvolt a szakállam meg a hosszú hajam, és lélekben még úton voltam, de közben mégis ott voltam, a munkában. Elég furcsa újra egy tető alatt élni. Nehéz elmagyarázni. Amikor túrázol, hiányzik a folyóvíz, a fűtés, csak úgy leülni és tévézni, de amikor hazaérsz, hiányzik a sátorvászon alatt aludni, még a hátizsák súlya is. Furcsa, hogy mennyire hozzászoksz dolgokhoz. Hát igen. Eltartott egy ideig az átállás.
András: De nem is volt olyan sok időd, hisz hamarosan újra útra keltél. Az milyen volt? Megint úton lenni? Milyen érzés volt, amikor készültél rá, hogy elindulsz, és milyen volt az indulás?
Ashley: Jó volt. Kevésbé… Amikor először nekiindultam, a legtöbb, amit egyben túráztam, csak tíz nap volt. Szóval az első pár héten, amikor Spanyolországban jártam, azon gondolkodtam, hogy meg tudom-e ezt csinálni, meddig fogom bírni. Amikor másodszor elindultam, már tudtam, hogy hát a múltkor kilenc hónapot megcsináltam, szóval most is menni fog. Sokkal magabiztosabb voltam a második alkalommal. Jó volt elbúcsúzni a munkától és elhagyni az életem azon részét.
András: És milyen érzés volt – a videót mondjuk nem láttam, mert még nem posztoltad –, de milyen volt, amikor kétszer körülbelül nyolc hónap után megérkeztél a túra végére Cipruson?
Ashley: Azt hiszem, a ciprusi érkezés… A végén volt egy téglaburkolat egészen a tengerig, valószínűleg hajóknak építhették. Szóval az ösvény szó szerint a tengerben ért véget. Nagyon furcsa volt ott lenni, egy népszerű turistahely, sokan voltak. Odaértem a végére, és szó szerint elértem az ösvény végét. Amire azt gondoltam, hogy "Oh, oké". Egy kicsit hirtelen lett vége. De hát igazából arról van szó, hogy mi történik útközben, nem arról, hogy pontosan a cél milyen. Szóval szerintem két nappal a vége előtt, Ayia Napában, egy ciprusi partyvárosban voltam. Elég szürreális volt itt befejezni a túrát. A vége felé volt egy vadkempinges hely, szóval ott maradtam még három napig vagy ilyesmi és csak pihentem és olvastam. Még ott maradtam egy picit a természetben, az elég jó volt. Ez egy nagyon személyes dolog. Befejezni egy ilyen hosszú utat, egy ilyen hosszú túrát.